A változás olyan, mint a huzat: amíg nincs, mindenki panaszkodik, hogy áll a levegő, aztán amikor megjön, mindenki becsukná az ablakot. Mert a huzat illetlen, összeborzolja a frizurát, a mondatot, a minisztériumi pecséteket, sőt még az irodalmi élet szépen egymásra rakott dossziéit is. Pedig a kultúra nem befőtt, nem kell légmentesen lezárni, hogy elálljon még tíz évig. Arról nem is szólva, hogyha túl jól zár az az üveg, előbb-utóbb csak a penész érzi otthon magát benne.
Sokan kérdezik most: mit hoz majd egy kormányváltás az irodalomnak?

A helyes kérdés inkább az volna: mit csinál végre az irodalom, ha egyszer nem ugyanazt a bútort kell naponta körbejárnia? Mert a hatalom furcsa bútordarab: először sámli, aztán trón, végül már nem is ülnek rajta, hanem kiállítják. (Belépődíj nincs, csak kötelező csodálat.) Az irodalom ezzel szemben rendetlen szakma, mert szereti felrúgni a székeket. A jó mondatnak ugyanis nincs párttagsági könyve. A metafora nem szavazókör. A hasonlat nem államtitkárság. Egy vers nem attól jobb, hogy egyetért velünk, hanem attól, hogy képes megingatni azt is, amit tegnap még biztosnak hittünk.
Ezért jó néha a váltás. Nem azért, mert az új seprű jobban seper. Ha az új szag alatt új a festék, az tök szép, de ha alattuk ugyanaz a repedés húzódik… hát, azt se látja senki. De maga a mozdulat a fontos igazából. Csak a mozdulat. Az, hogy egyszer csak megmozdul a bútor, és kiderül: mögötte is por van.
A múlt héten különös jelenetet láthattunk. A köztelevízió elsötétült, majd megjelent egy mondat, amely sokáig elképzelhetetlennek tűnt: „A közmédia nem hazudhat. Bocsánatot kérünk, amiért hosszú éveken át mégis ezt tettük.” Az ember csak nézte a fekete képernyőt, és hirtelen nem tudta, televíziót lát-e vagy irodalmat. Mert ritkán történik meg, hogy egy intézmény saját maga írja meg a maga groteszk novelláját. És az ilyen pillanatokban a valóság gyanúsan hasonlítani kezd a szatírára. Csak a szatíra ilyenkor sértődötten félreáll. Mert mi mást tegyen? Hogyan lehet túlírni azt, amikor a valóság maga teszi ki a pontot az i-re, majd bocsánatot kér azért is, hogy eddig az i betűt is másnak mondta? ...Persze a helyén kezelt pontos i-ktől még nem lesz jobb egyetlen regény sem, a tehetséget továbbra sem osztják kormányrendeletben, és a metaforák sem pályáznak támogatásra – legalábbis a jobbik fajtájuk biztosan nem. (Regényem munkacíme: Tényleg jöhet egy olyan rendszer, amelyik nem csak felhasználni akarja az irodalmat? - - - Hosszú, viszont egy eladhatatlan könyvön szerepelne.)
De a levegő változhat - és ez nem kevés. Mert az irodalom nem szereti a pállott levegőt, sem az állóvizet - bár az állóvíznek szebb a tükre, mindenki ugyanazt az arcát nézheti benne, ...aztán egyszer csak már senki sem mer kavicsot dobni bele. Pedig időnként kell egy kavics. (Nem nagy. Csak akkora, hogy a körök végre elinduljanak.) Lehet, hogy az új korszak majd csalódásokat is hoz, hiszen minden korszak gyárt csalódást, ez az egyik legstabilabb magyar iparág. De a csalódás legalább mozgás. A mozdulatlanság viszont már nem csalódás. Az múzeum. Az irodalomnak pedig nem múzeumra van szüksége, hanem huzatra. Arra a kissé kellemetlen, papírlapokat röptető, kéziratokat összekeverő szélre, amely néha lever egy bekeretezett tekintélyt a falról, és közben kinyit egy rég beragadt ablakot. A többit majd megírják azok, akiknek ez a dolguk. - - - Ha hagyják őket. És ha nem hagyják, akkor meg pláne.